zenehallgatas

 

 

 

 

 

 

 

ifj. Erdei Béla:

 

 

Bizonyságtevés

Amikor a bibliai csodákról esik szó, gyakran lehet hallani azt a kijelentést, hogy ma is, itt is vannak csodák, hiszen: "kell-e nagyobb csoda, mint egy bűnös ember megtérése?" Nem vitatom, hogy ez igaz, inkább szeretném túllicitálni, mert a megtartás, a vezettetés nem kisebb csodája Istennek, hanem csodák sorozata, amelyet a hívő megtapasztalhat. Mikor bizonyos dolgok megtörténnek életünkben, akkor még nem látjuk, hogy ezek miként illeszkednek bele Isten csodálatos tervébe, de ahogy telik az idő, mindjobban felismerhető az Ő munkája.
Egy ilyen csodálatos vezettetés mozzanatairól szeretnék beszámolni, melyet megtapasztalhattunk feleségemmel együtt, mint árvaházból jött gyermekek nevelőszülei.

Nincsenek saját gyermekeink, és sokat gondolkodtunk, Istennek mi a célja életünkkel. Felmerült az a gondolat is, hogy árvaházból vegyünk ki gyermeket vagy gyermekeket, akiket családi körben nevelhetnénk, de visszariasztott a kérdés, vajon milyen géneket örökölhetnek ismeretlen szüleiktől. Hallottunk meggondolkoztató történeteket is ilyen gyermekekkel és nevelőszüleikkel kapcsolatban. Én személy szerint abban a tudatban éltem, hogy az árvaházakban árva gyermekek élnek. Tévedésemre a Hargita-táborban ébredtem rá az 1990-es évek elején.
Feleségem tanítóként szolgált egy gyermekhéten, amikor a tábor vendégül látott egy csoport gyermeket a székelykeresztúri árvaházból. Ezek a gyermekek nagyon ragaszkodók voltak, állandóan igényelték a velük való foglalkozást. Tőlük tudtam meg, hogy legtöbbűknek vannak ugyan szüleik, de vagy elhagyták őket, vagy annyira szegények, rendezetlen életűek, hogy az állam kell a gyermekeiket felnevelje.

2002 tavaszán alkalmam volt a magyarországi Bodrog községben (Somogy megye) meglátogatni a Menedék Alapítványt és a Baptista Gyülekezetet. Gyülekezetünk egyik tagja, Kovács Ruth ennél az alapítványnál dolgozott. Szülei szerették volna meglátogatni Bartha István lp. testvérrel együtt és engem, mint autóvezetőt hívtak magukkal. Itt találkoztunk és beszélgettünk olyan házaspárral (Madarász Dezsőék), akik saját 5-6 gyermekük mellett még 5-6, árvaházból kivett gyermeket is neveltek. Elmagyarázták, hogy a hangsúly a család-modellen van, ahol egy háztartásban él az apa, anya és gyermekek. Az addig "intézményesített" gyermekek megtanulnak családban gondolkodni, egymás igényeit tisztelve élni, megtanulják a háztartást, hogy majd képesek legyenek saját családot alapítani. Nagyon szép volt és álmomban sem gondoltam volna, hogy Isten reánk, gyermek nélküli házaspárra ilyen munkát akar bízni. De visszatekintve, látom, hogy tervébe beletartozott, már készített egy különös utat számunkra. Valóban, Ő készíti el előre a jócselekedeteket, hogy azokban járjunk. ("Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk" - Ef 2,10). Az Ő útjai mások, mint a mi útjaink ("Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR" - És 55,8). Ha akkor valaki erről a munkáról beszél, talán ki is kacagtam volna, annyira abszurd gondolat volt. Most már értem Jeremiás próféta érzéseit, mikor a következőt jelenti ki: "Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj" (Jer 20,7).

Egy másik megtapasztalása Isten vezetésének akkor volt, mikor változtattam gyülekezeti szolgálatomon. Tizenéves korom óta vezettem a szatmárnémeti Baptista Gyülekezet énekkarát és szolgáltam a harmóniummal, majd orgonával, egészen 2003 januárjáig. Ekkor, egyik napról a másikra kaptam egy akkor még érthetetlen, de határozott indíttatást, hogy adjam át másnak a felelősséget. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem volt rá semmi kényszerítő körülmény, a testvérek és az énekkar tagjai részéről sem éreztem azt, hogy meguntak volna, de kaptam egy csodálatos békességet és meggyőződést. Az időpont is nagyon kedvező volt, hiszen túl voltunk az adventi, karácsonyi, ó- és újévi szolgálatokon, az énekkar felkészülése nem szenvedett törést. Az Úr rendelt utódokat is a karvezetésre. Ének- és zenekarvezetők tudják, hogy a látható tevékenység csak egy kis része a szolgálatuknak.

2003 februárjában megakadt a szemem egy újságcikken, miszerint egy alapítvány nevelőszülőket keres, akik az alapítvány apartmanjában nevelnének hat, árvaházból kiválasztott gyermeket. Máskor talán a cím elolvasása után tovább léptem volna, de akkor valami arra késztetett, hogy elolvassam a cikket és gondolkodjam el rajta. Valami halvány fogalmam volt a dologról, mert az egyik húgom is ilyen munkában volt férjével együtt. Olyan érzésem volt, mintha nekem szólna a felhívás. Imádkoztam, kérdeztem Istentől, hogy Tőle van-e a felszólítás. Azt a gondolatot kaptam, hogy feleségemnek, aki akkor nem volt otthon, ne szóljak semmit, hanem figyeljem meg, ha kézbe veszi az újságot, meglátja-e a cikket, és ha igen, miként reagál rá. Ha neki is feltűnik és szóba is hozza nekem, esetleg véleményemet is kéri, akkor Istentől van és jelentkezhetünk. És… pontosan ez történt. Elmondtam neki, hogy ez volt az a "gyapjú" amelyet kitettem, mint ahogy Gedeon is tette. Így mertünk aztán jelentkezni, tudván, hogy nem mi leszünk az egyetlen jelentkezők. Úgy láttuk, megfelelünk a kért feltételeknek, melyek közül egyik az volt, hogy saját lakással kell rendelkezni.
Beadtuk az önéletrajzunkat és azért szurkoltunk, nehogy minket válasszanak. Teltek a hetek, el is felejtkeztünk az egészről, de egyszer csak szólt a telefon és közölték velünk, hogy a Hans Lindner Alapítvány ebben és ebben az időpontban szeretne elbeszélgetni velünk. Hans Lindner egy nagyon gazdag német üzletember, Szatmárnémeti díszpolgára, aki nagyon sokat tett a városért. Később megtudtuk, hogy sok házaspár jelentkezett és úgy egyeztették az időpontokat, hogy egyik se találkozzon a másikkal. Egy nyugati típusú, kellemes beszélgetés volt, mindenféle kérdésekkel, mit tennénk különféle esetekben, ha minket választanának. Majd elköszöntek, és azt mondták, hogy telefonon értesítenek, bármi legyen is a döntésük.
Újból teltek a hetek, féltünk, nehogy minket válasszanak, majd el is felejtkeztünk róla. Az volt a meggyőződésünk, hogy ha az Úrtól van, úgyis minket fognak megbízni. Egyszer csak megint telefonáltak, hogy a jelentkezők közül kiválasztottak három házaspárt, köztük minket is. Megadták az apartman címét (amely üresen állott) és egy időpontot, amikor a helyszínen szeretnének beszélgetni velünk is. Ekkor sem találkoztunk másokkal, a mai napig sem tudjuk, kik lehettek még jelentkezők rajtunk kívül. Megint avval váltunk el, hogy telefonon közlik a döntésüket, és a hetek megint csak teltek és mi tovább is azt kívántuk, bár ne minket választanának.

Április elején hírtelen felgyorsultak az események. Az alapítványtól telefonáltak, közölték, hogy minket választottak ki, vegyük át a kulcsokat és takarítsunk, rendezzük be az apartmant, mert 15-én, a tavaszi szünetben jönnek a gyermekek és kell fogadni őket. Egy ötszobás apartmanról volt szó, ahol 6 gyermek részére volt hely és volt egy szolgálati szoba is a nevelőszülők számára. Mesterséges családként kellett berendezkednünk, a gyerekek két hét próbaidő után eldönthették, hogy vállalják-e a beilleszkedést, mi pedig azt, hogy vállaljuk-e azokat a gyermekeket. Inkább fiatalokat kellene mondanom, mert 15-20 évesekről volt szó. A program neve "Mária-ház program" volt, ugyanis a szatmárnémeti vezetőség nagy része aktív katolikus. A program lényege az volt, hogy segítsen ezeknek a fiataloknak majd beilleszkedni a társadalmi életbe, tanuljanak meg családtagokként gondolkodni és élni és, ha eljön az ideje, képesek legyenek saját családot alapítani. Úgy kellett éljünk velük, mint apa és anya, akik törődnek mindegyik gyerekkel külön-külön, közben dolgoznak a család fenntartásáért.
Ezután, napjaink avval teltek, hogy kitakarítottuk az apartmant, berendeztük és felírtuk azokat a bútorokat, edényeket, berendezéseket, amelyekre szükség volt. Jellemző, hogy a mixert nem hagyták jóvá, avval az indokkal. hogy az már luxus, és a fiatalok nem kell megszokják a túl nagy kényelmet. Kezdtük megismerni a gyerekek egy részét is, mert jöttek segíteni a takarításban. Reggelenként mentünk az apartmanba, este jöttünk haza. Majd egy este bepakoltunk egy taxiba pár ágyneműt és szükséges dolgot avval a gondolattal, hogy ott alszunk, hogy reggel időben tudjuk kezdeni a munkát. Az történt, hogy többet már nem is aludtunk a saját ágyunkban. Ugyanis, már április 13-án megjelentek a kiválasztott fiatalok, mert a bentlakásokban tantárgyolimpiára jelentkezett diákokat szállásoltak el. Egyik percről a másikra véget ért a magánéletünk. A gyülekezetben kérdezték néhányan, hogy megszoktuk-e az új munkát. Válaszunk az volt, hogy nem volt időnk megszokni, hirtelen kerültünk más körülmények közé. Mások kérdezték, van e türelmünk a gyerekekhez, azt válaszoltam, hogy van, de felváltva. Ez igaz volt és Isten erejét tapasztalhattuk ebben is.

Külön tanulmány kellene, ha le akarnám írni tapasztalatainkat avval kapcsolatban, mennyire eltorzította az intézményes, személytelen, szeretet nélküli nevelés (nevelés?) ezeket a tizenéveseket.
Úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk szeretetet adni és megdöbbenve tapasztaltuk, mennyi törődés kell, hogy megtanítsuk őket a szeretet elfogadására. Családi gyermekek örülnek, ha a felnőttek megölelik, megsimogatják őket, viszont ezek a simogatásra emelt kéztől megijednek, mert az ütést várják reflexszerűen.
Azt is tapasztaltuk, hogy semmiért nem tudnak hálásak lenni. Beléjük rögződött, hogy nekik minden jár, mindenki azért van, hogy őket kiszolgálja. Néha kaptak külföldről kis ajándékokat karácsonyra vagy más alkalomra, és ezt emlegették állandóan. Az nem számított, aki minden nap ellátta őket élelemmel, fáradozott velük, iskoláztatta, tanította őket.
Azt is láttuk, hogy mennyire nem érdekli őket a jövőjük. Csak a "most" számít, most enni, futballozni, tévézni, szórakozni, de az nem számít, hogy a jövője függ a mostani hozzá-állásától.
Nem folytatom. Mindezeket a tapasztalatokat csak azért említem meg, mert ráirányították a figyelmünket arra, hogy mi is olyan sokszor így viszonyulunk Isten országához és így éljük hívő életünket. Nekünk is állandóan tanulnunk kell, hogy nem a "most" fontos igazán, hanem az örökélet, amelyre most és itt kell készüljünk.

Nem kis segítség volt számunkra, hogy húgom férjével együtt (a Mostis család) ugyanebben a programban vett részt egy másik épületben. Sok kérdést és tapasztalatot meg tudtunk osztani egymással. Rajtuk kívül csak a Major Zoltán család volt, akikkel tudtunk ebben a témakörben beszélgetni. Ők is két árvaházi kislányt nevelnek otthonukban.

Végül, hadd írjak egy pár szót a mindennapi életünkről.
Első naptól kezdve gyakoroltuk a közös étkezést este, valamint hétvégén és iskolai szünetekben közösen reggeliztünk és ebédeltünk. Vacsora után minden nap olvastunk a Bibliából és megbeszéltük az olvasottakat. Eleinte a gyerekek vonakodtak, inkább mentek volna tévét nézni, de megmagyaráztuk nekik, hogy ha elfogadják az ételt, a szállást, tanulási lehetőséget, a családi légkört, akkor alkalmazkodni is kell; nem kötelező a programban részt venni, vissza lehet menni az árvaházba. Segített minket ebben az, hogy a másik mesterséges családban, az un. Mária-házban is így folyt az élet. Voltak gyerekek, akik az esti igeolvasás által tanultak meg folyékonyan olvasni. Hamarosan már versengtek azon, hogy ki olvassa hangosan a Bibliát. Gyakran megtörtént, hogy annyit kérdezgettek a bibliai dolgokról és a keresztyén életről, hogy mi kellett küldjük őket lefeküdni, mert már elmúlt este tíz óra is. Az is hasznos volt, hogy még az árvaházi idejükben egy román baptista gyülekezet fogadta őket a táborukban, ahol kaptak bibliai tanítást és sok éneket is megtanultak. Érdekes tapasztalat volt számunkra, hogy mennyire nincs hallásuk a gyerekeknek, akik nem énekelő és zenélő családban nőnek fel. Egyik lefelé vitte a dallamot, másik felfelé, volt közöttük egy, viszonylag jó hallású, aki úgy-ahogy kiegyenlítette a két irányt. Két-három év alatt megjött a hallásuk és szépen tudtak énekelni.
Másik dolog amit kötelezővé tettünk, a vasárnap délelőtti templomba járás volt. Azt nem határozhattuk meg, hogy hova menjenek. Az államtól ortodox nevelést kaptak, soha nem bíráltunk előttük egy vallást sem, de mindig rámutattunk arra, hogy mit tanít a Biblia. Elvittük őket a szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezetbe is, megkértünk románul jól tudó fiatalokat, hogy tolmácsoljanak nekik. ugyanis mindegyik gyermek román ajkú volt. Akartuk, hogy lássák, hova járunk vasárnaponként. Eleinte a gyerekek miatt csak felváltva tudtunk a gyülekezetbe menni. Többször mentünk velük románajkú baptista gyülekezetekbe is. Nagyon fontos volt, hogy a gyerekek ne csak bibliai tanítást kapjanak, hanem lássák, hogy a "szülők" biblikusan is éljenek. A képmutatóskodás egyszerűen lehetetlen volt. Az egyik gyülekezetet (amelyik táboroztatta őket) úgy megszerették, hogy nagyrészük rendszeresen kezdett magától is oda járni. Ez, valamint a Bibliával való foglalkozás nem nagyon volt a vezetőség kedvére, akik katolikusok, de a gyerekek nagy részénél nyilvánvaló volt a testi, lelki, erkölcsi fejlődés. Két lány már egyetemen van Nagybányán, de úgy jönnek hozzánk a saját otthonunkba, mint akik haza jönnek.

Ez a munkakör egészen átalakította megszokott életvitelünket. Úgy éltünk, mint a misszionáriusok, akik otthonukat elhagyják és a munkaterületen élnek. Néha hazaszaladtunk megnézni a postaládát és a lakást, majd ugyanavval, vagy a következő autóbusszal vissza. Feleségem kilépett az énekkarból, én megmaradtam énekkari tagnak, de nem tudtam vállalni olyan szolgálatot, ami ennél jobban lekötött volna. Viszont nagyon sokat kottáztam a számítógépen, több mint 350 éneket. Gyakran éjszaka haladtam legjobban, mikor minden elcsendesedett. Legtöbbször nem tudtuk előre, hogy sikerül-e eljutni a gyülekezetbe. Mikor a gyerekek megszokták a házirendet, családi programot, jöttek mások, akikkel elölről kellett mindent kezdeni. Most, mikor már letettük ezt a szolgálatot, csodálkozunk azon, hogy bírtuk évekig, szabadság nélkül, napi 24 órán át. Tudjuk, hogy ez csakis Istennek köszönhető, Aki nem csak elküld a szolgálatba, hanem a szükséges erőt és lelki tartást is megadja.
Egy alkalommal gyülekezetünkben volt egy amerikai misszionárius, aki elkísérte énekkarunkat Temesvárra. Igehirdetésében megragadott egy gondolat, amelyben Isten hozzám szóló bátorítását hallottam, és amit minden hívőnek ajánlok. Arról beszélt többek között, hogy az emberiségnek két nagy bűne van: az egyik az, hogy nem fogadják el a megváltást Jézus Krisztus által, a másik pedig a hívők bűne, akik járnak az istentiszteletre, adakoznak, hazamennek jól megebédelni, de nem érdekli őket, hogy Istennek milyen küldetése, munkaterülete van számukra.

Minden hívőt arra buzdítok, keresse Isten akaratát személyes életében, s ha megtalálta, bátran lépjen, mert az utat Ő maga készíti el. Ugyanakkor köszönöm mindazoknak, aki imádkoztak értünk, hogy ezt megtették, mert nagy szükségünk volt és van erre.

 

Szatmárnémeti, 2006. december 14.


lap tetejére

 

vissza