|
Bizonyságtevés
Amikor
a bibliai csodákról esik szó, gyakran lehet hallani azt
a kijelentést, hogy ma is, itt is vannak csodák, hiszen:
"kell-e nagyobb csoda, mint egy bűnös ember megtérése?"
Nem vitatom, hogy ez igaz, inkább szeretném túllicitálni,
mert a megtartás, a vezettetés nem kisebb csodája Istennek,
hanem csodák sorozata, amelyet a hívő megtapasztalhat.
Mikor bizonyos dolgok megtörténnek életünkben, akkor még
nem látjuk, hogy ezek miként illeszkednek bele Isten csodálatos
tervébe, de ahogy telik az idő, mindjobban felismerhető
az Ő munkája.
Egy ilyen csodálatos vezettetés mozzanatairól szeretnék
beszámolni, melyet megtapasztalhattunk feleségemmel együtt,
mint árvaházból jött gyermekek nevelőszülei.
Nincsenek saját gyermekeink, és sokat gondolkodtunk, Istennek
mi a célja életünkkel. Felmerült az a gondolat is, hogy
árvaházból vegyünk ki gyermeket vagy gyermekeket, akiket
családi körben nevelhetnénk, de visszariasztott a kérdés,
vajon milyen géneket örökölhetnek ismeretlen szüleiktől.
Hallottunk meggondolkoztató történeteket is ilyen gyermekekkel
és nevelőszüleikkel kapcsolatban. Én személy szerint abban
a tudatban éltem, hogy az árvaházakban árva gyermekek
élnek. Tévedésemre a Hargita-táborban ébredtem rá az 1990-es
évek elején.
Feleségem tanítóként szolgált egy
gyermekhéten, amikor a tábor vendégül
látott egy csoport gyermeket a székelykeresztúri
árvaházból. Ezek a gyermekek nagyon
ragaszkodók voltak, állandóan
igényelték a velük való foglalkozást.
Tőlük tudtam meg, hogy legtöbbűknek vannak ugyan
szüleik, de vagy elhagyták őket, vagy annyira
szegények, rendezetlen életűek, hogy az állam kell
a gyermekeiket felnevelje.
2002 tavaszán alkalmam volt a magyarországi Bodrog
községben (Somogy megye) meglátogatni a
Menedék Alapítványt és a Baptista
Gyülekezetet. Gyülekezetünk egyik tagja, Kovács
Ruth ennél az alapítványnál dolgozott.
Szülei szerették volna meglátogatni Bartha
István lp. testvérrel együtt és engem, mint
autóvezetőt hívtak magukkal. Itt találkoztunk
és beszélgettünk olyan házaspárral
(Madarász Dezsőék), akik saját 5-6 gyermekük
mellett még 5-6, árvaházból kivett
gyermeket is neveltek. Elmagyarázták, hogy a
hangsúly a család-modellen van, ahol egy
háztartásban él az apa, anya és gyermekek.
Az addig "intézményesített" gyermekek megtanulnak
családban gondolkodni, egymás igényeit tisztelve
élni, megtanulják a háztartást, hogy majd
képesek legyenek saját családot alapítani.
Nagyon szép volt és álmomban sem gondoltam volna,
hogy Isten reánk, gyermek nélküli
házaspárra ilyen munkát akar bízni. De
visszatekintve, látom, hogy tervébe beletartozott,
már készített egy különös utat
számunkra. Valóban, Ő készíti el előre a
jócselekedeteket, hogy azokban járjunk. ("Mert az Ő alkotása vagyunk,
akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett,
amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk"
- Ef 2,10). Az Ő útjai mások, mint a mi útjaink ("Bizony,
a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok
nem az én utaim - így szól az ÚR" - És 55,8).
Ha akkor valaki erről a munkáról beszél, talán ki is kacagtam
volna, annyira abszurd gondolat volt. Most már értem Jeremiás
próféta érzéseit, mikor a következőt jelenti ki: "Rászedtél,
URam, és én hagytam, hogy rászedj" (Jer 20,7).
Egy másik megtapasztalása Isten vezetésének
akkor volt, mikor változtattam gyülekezeti
szolgálatomon. Tizenéves korom óta vezettem a
szatmárnémeti Baptista Gyülekezet
énekkarát és szolgáltam a
harmóniummal, majd orgonával, egészen 2003
januárjáig. Ekkor, egyik napról a másikra
kaptam egy akkor még érthetetlen, de határozott
indíttatást, hogy adjam át másnak a
felelősséget. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem
volt rá semmi kényszerítő
körülmény, a testvérek és az
énekkar tagjai részéről sem éreztem azt,
hogy meguntak volna, de kaptam egy csodálatos
békességet és meggyőződést. Az időpont is
nagyon kedvező volt, hiszen túl voltunk az adventi,
karácsonyi, ó- és újévi
szolgálatokon, az énekkar felkészülése
nem szenvedett törést. Az Úr rendelt utódokat
is a karvezetésre. Ének- és zenekarvezetők
tudják, hogy a látható tevékenység
csak egy kis része a szolgálatuknak.
2003 februárjában megakadt a szemem egy
újságcikken, miszerint egy alapítvány
nevelőszülőket keres, akik az alapítvány
apartmanjában nevelnének hat,
árvaházból kiválasztott gyermeket.
Máskor talán a cím elolvasása után
tovább léptem volna, de akkor valami arra
késztetett, hogy elolvassam a cikket és gondolkodjam el
rajta. Valami halvány fogalmam volt a dologról, mert az
egyik húgom is ilyen munkában volt férjével
együtt. Olyan érzésem volt, mintha nekem
szólna a felhívás. Imádkoztam,
kérdeztem Istentől, hogy Tőle van-e a
felszólítás. Azt a gondolatot kaptam, hogy
feleségemnek, aki akkor nem volt otthon, ne szóljak
semmit, hanem figyeljem meg, ha kézbe veszi az
újságot, meglátja-e a cikket, és ha igen,
miként reagál rá. Ha neki is feltűnik és
szóba is hozza nekem, esetleg véleményemet is
kéri, akkor Istentől van és jelentkezhetünk.
És… pontosan ez történt. Elmondtam neki, hogy
ez volt az a "gyapjú" amelyet kitettem, mint ahogy Gedeon is
tette. Így mertünk aztán jelentkezni, tudván,
hogy nem mi leszünk az egyetlen jelentkezők. Úgy
láttuk, megfelelünk a kért feltételeknek,
melyek közül egyik az volt, hogy saját lakással
kell rendelkezni.
Beadtuk az önéletrajzunkat és azért szurkoltunk, nehogy
minket válasszanak. Teltek a hetek, el is felejtkeztünk
az egészről, de egyszer csak szólt a telefon és közölték
velünk, hogy a Hans Lindner Alapítvány ebben és ebben
az időpontban szeretne elbeszélgetni velünk. Hans Lindner
egy nagyon gazdag német üzletember, Szatmárnémeti díszpolgára,
aki nagyon sokat tett a városért. Később megtudtuk, hogy
sok házaspár jelentkezett és úgy egyeztették az időpontokat,
hogy egyik se találkozzon a másikkal. Egy nyugati típusú,
kellemes beszélgetés volt, mindenféle kérdésekkel, mit
tennénk különféle esetekben, ha minket választanának.
Majd elköszöntek, és azt mondták, hogy telefonon értesítenek,
bármi legyen is a döntésük.
Újból teltek a hetek, féltünk, nehogy minket válasszanak,
majd el is felejtkeztünk róla. Az volt a meggyőződésünk,
hogy ha az Úrtól van, úgyis minket fognak megbízni. Egyszer
csak megint telefonáltak, hogy a jelentkezők közül kiválasztottak
három házaspárt, köztük minket is. Megadták az apartman
címét (amely üresen állott) és egy időpontot, amikor a
helyszínen szeretnének beszélgetni velünk is. Ekkor sem
találkoztunk másokkal, a mai napig sem tudjuk, kik lehettek
még jelentkezők rajtunk kívül. Megint avval váltunk el,
hogy telefonon közlik a döntésüket, és a hetek megint
csak teltek és mi tovább is azt kívántuk, bár ne minket
választanának.
Április elején hírtelen felgyorsultak az
események. Az alapítványtól
telefonáltak, közölték, hogy minket
választottak ki, vegyük át a kulcsokat és
takarítsunk, rendezzük be az apartmant, mert 15-én,
a tavaszi szünetben jönnek a gyermekek és kell fogadni
őket. Egy ötszobás apartmanról volt szó, ahol
6 gyermek részére volt hely és volt egy
szolgálati szoba is a nevelőszülők számára.
Mesterséges családként kellett
berendezkednünk, a gyerekek két hét próbaidő
után eldönthették, hogy vállalják-e a
beilleszkedést, mi pedig azt, hogy vállaljuk-e azokat a
gyermekeket. Inkább fiatalokat kellene mondanom, mert 15-20
évesekről volt szó. A program neve
"Mária-ház program" volt, ugyanis a
szatmárnémeti vezetőség nagy része
aktív katolikus. A program lényege az volt, hogy
segítsen ezeknek a fiataloknak majd beilleszkedni a
társadalmi életbe, tanuljanak meg
családtagokként gondolkodni és élni
és, ha eljön az ideje, képesek legyenek saját
családot alapítani. Úgy kellett éljünk
velük, mint apa és anya, akik törődnek mindegyik
gyerekkel külön-külön, közben dolgoznak a
család fenntartásáért.
Ezután, napjaink avval teltek, hogy kitakarítottuk az
apartmant, berendeztük és felírtuk azokat a
bútorokat, edényeket, berendezéseket, amelyekre
szükség volt. Jellemző, hogy a mixert nem hagyták
jóvá, avval az indokkal. hogy az már luxus,
és a fiatalok nem kell megszokják a túl nagy
kényelmet. Kezdtük megismerni a gyerekek egy
részét is, mert jöttek segíteni a
takarításban. Reggelenként mentünk az
apartmanba, este jöttünk haza. Majd egy este bepakoltunk egy
taxiba pár ágyneműt és szükséges
dolgot avval a gondolattal, hogy ott alszunk, hogy reggel időben tudjuk
kezdeni a munkát. Az történt, hogy többet
már nem is aludtunk a saját ágyunkban. Ugyanis,
már április 13-án megjelentek a
kiválasztott fiatalok, mert a bentlakásokban
tantárgyolimpiára jelentkezett diákokat
szállásoltak el. Egyik percről a másikra
véget ért a magánéletünk. A
gyülekezetben kérdezték néhányan, hogy
megszoktuk-e az új munkát. Válaszunk az volt, hogy
nem volt időnk megszokni, hirtelen kerültünk más
körülmények közé. Mások
kérdezték, van e türelmünk a gyerekekhez, azt
válaszoltam, hogy van, de felváltva. Ez igaz volt
és Isten erejét tapasztalhattuk ebben is.
Külön
tanulmány kellene, ha le akarnám írni tapasztalatainkat
avval kapcsolatban, mennyire eltorzította az intézményes,
személytelen, szeretet nélküli nevelés (nevelés?) ezeket
a tizenéveseket.
Úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk szeretetet adni és megdöbbenve
tapasztaltuk, mennyi törődés kell, hogy megtanítsuk őket
a szeretet elfogadására. Családi gyermekek örülnek, ha
a felnőttek megölelik, megsimogatják őket, viszont ezek
a simogatásra emelt kéztől megijednek, mert az ütést várják
reflexszerűen.
Azt is tapasztaltuk, hogy semmiért nem tudnak hálásak
lenni. Beléjük rögződött, hogy nekik minden jár, mindenki
azért van, hogy őket kiszolgálja. Néha kaptak külföldről
kis ajándékokat karácsonyra vagy más alkalomra, és ezt
emlegették állandóan. Az nem számított, aki minden nap
ellátta őket élelemmel, fáradozott velük, iskoláztatta,
tanította őket.
Azt is láttuk, hogy mennyire nem érdekli őket a jövőjük.
Csak a "most" számít, most enni, futballozni,
tévézni, szórakozni, de az nem számít, hogy a jövője függ
a mostani hozzá-állásától.
Nem folytatom. Mindezeket a tapasztalatokat csak azért
említem meg, mert ráirányították a
figyelmünket arra, hogy mi is olyan sokszor így
viszonyulunk Isten országához és így
éljük hívő életünket. Nekünk is
állandóan tanulnunk kell, hogy nem a "most" fontos
igazán, hanem az örökélet, amelyre most
és itt kell készüljünk.
Nem kis segítség volt számunkra, hogy húgom
férjével együtt (a Mostis család) ugyanebben
a programban vett részt egy másik épületben.
Sok kérdést és tapasztalatot meg tudtunk osztani
egymással. Rajtuk kívül csak a Major Zoltán
család volt, akikkel tudtunk ebben a témakörben
beszélgetni. Ők is két árvaházi
kislányt nevelnek otthonukban.
Végül, hadd írjak egy pár szót a mindennapi életünkről.
Első naptól kezdve gyakoroltuk a közös
étkezést este, valamint hétvégén
és iskolai szünetekben közösen reggeliztünk
és ebédeltünk. Vacsora után minden nap
olvastunk a Bibliából és megbeszéltük
az olvasottakat. Eleinte a gyerekek vonakodtak, inkább mentek
volna tévét nézni, de megmagyaráztuk nekik,
hogy ha elfogadják az ételt, a szállást,
tanulási lehetőséget, a családi
légkört, akkor alkalmazkodni is kell; nem kötelező a
programban részt venni, vissza lehet menni az
árvaházba. Segített minket ebben az, hogy a
másik mesterséges családban, az un.
Mária-házban is így folyt az élet. Voltak
gyerekek, akik az esti igeolvasás által tanultak meg
folyékonyan olvasni. Hamarosan már versengtek azon, hogy
ki olvassa hangosan a Bibliát. Gyakran megtörtént,
hogy annyit kérdezgettek a bibliai dolgokról és a
keresztyén életről, hogy mi kellett küldjük
őket lefeküdni, mert már elmúlt este tíz
óra is. Az is hasznos volt, hogy még az
árvaházi idejükben egy román baptista
gyülekezet fogadta őket a táborukban, ahol kaptak bibliai
tanítást és sok éneket is megtanultak.
Érdekes tapasztalat volt számunkra, hogy mennyire nincs
hallásuk a gyerekeknek, akik nem énekelő és
zenélő családban nőnek fel. Egyik lefelé vitte a
dallamot, másik felfelé, volt közöttük
egy, viszonylag jó hallású, aki úgy-ahogy
kiegyenlítette a két irányt.
Két-három év alatt megjött a hallásuk
és szépen tudtak énekelni.
Másik dolog amit kötelezővé tettünk, a vasárnap délelőtti
templomba járás volt. Azt nem határozhattuk meg, hogy
hova menjenek. Az államtól ortodox nevelést kaptak, soha
nem bíráltunk előttük egy vallást sem, de mindig rámutattunk
arra, hogy mit tanít a Biblia. Elvittük őket a szatmárnémeti
Magyar Baptista Gyülekezetbe is, megkértünk románul jól
tudó fiatalokat, hogy tolmácsoljanak nekik. ugyanis mindegyik
gyermek román ajkú volt. Akartuk, hogy lássák, hova járunk
vasárnaponként. Eleinte a gyerekek miatt csak felváltva
tudtunk a gyülekezetbe menni. Többször mentünk velük románajkú
baptista gyülekezetekbe is. Nagyon fontos volt, hogy a
gyerekek ne csak bibliai tanítást kapjanak, hanem lássák,
hogy a "szülők" biblikusan is éljenek. A képmutatóskodás
egyszerűen lehetetlen volt. Az egyik gyülekezetet (amelyik
táboroztatta őket) úgy megszerették, hogy nagyrészük rendszeresen
kezdett magától is oda járni. Ez, valamint a Bibliával
való foglalkozás nem nagyon volt a vezetőség kedvére,
akik katolikusok, de a gyerekek nagy részénél nyilvánvaló
volt a testi, lelki, erkölcsi fejlődés. Két lány már egyetemen
van Nagybányán, de úgy jönnek hozzánk a saját otthonunkba,
mint akik haza jönnek.
Ez
a munkakör egészen átalakította megszokott
életvitelünket. Úgy éltünk, mint a
misszionáriusok, akik otthonukat elhagyják és a
munkaterületen élnek. Néha hazaszaladtunk
megnézni a postaládát és a lakást,
majd ugyanavval, vagy a következő autóbusszal vissza.
Feleségem kilépett az énekkarból, én
megmaradtam énekkari tagnak, de nem tudtam vállalni olyan
szolgálatot, ami ennél jobban lekötött volna.
Viszont nagyon sokat kottáztam a
számítógépen, több mint 350
éneket. Gyakran éjszaka haladtam legjobban, mikor minden
elcsendesedett. Legtöbbször nem tudtuk előre, hogy
sikerül-e eljutni a gyülekezetbe. Mikor a gyerekek
megszokták a házirendet, családi programot,
jöttek mások, akikkel elölről kellett mindent kezdeni.
Most, mikor már letettük ezt a szolgálatot,
csodálkozunk azon, hogy bírtuk évekig,
szabadság nélkül, napi 24 órán
át. Tudjuk, hogy ez csakis Istennek köszönhető, Aki
nem csak elküld a szolgálatba, hanem a
szükséges erőt és lelki tartást is megadja.
Egy alkalommal gyülekezetünkben volt egy amerikai misszionárius,
aki elkísérte énekkarunkat Temesvárra. Igehirdetésében
megragadott egy gondolat, amelyben Isten hozzám szóló
bátorítását hallottam, és amit minden hívőnek ajánlok.
Arról beszélt többek között, hogy az emberiségnek két
nagy bűne van: az egyik az, hogy nem fogadják el a megváltást
Jézus Krisztus által, a másik pedig a hívők bűne, akik
járnak az istentiszteletre, adakoznak, hazamennek jól
megebédelni, de nem érdekli őket, hogy Istennek milyen
küldetése, munkaterülete van számukra.
Minden
hívőt arra buzdítok, keresse Isten akaratát személyes
életében, s ha megtalálta, bátran lépjen, mert az utat
Ő maga készíti el. Ugyanakkor köszönöm mindazoknak, aki
imádkoztak értünk, hogy ezt megtették, mert nagy szükségünk
volt és van erre.
Szatmárnémeti,
2006. december 14.
|