A teljes Biblia történetét üdvtörténetnek nevezzük,

mert arról szól,

hogyan végezte el Isten az ember megváltását,

üdvösségét.

Az üdvtörténet egy hosszú szakasza az Ószövetségben van megírva,

és Izráel népével kapcsolatos.

Az Újszövetségben az üdvtörténet Jézus életéről és az első gyülekezet tevékenységéről szól.

Az üdvtörténet szakaszainak ismerete segít bennünket a teljes Bibliának,

és Isten üdvözítő munkájának a megértésében.

Isten minden korban az üdvtörténet egy fontos szakaszát valósította meg,

közelebb hozva a megváltást az Úr Jézus Krisztus által.

A kijelentés Istenről és munkájáról fokozatosan bontakozik ki az üdvtörténet folyamán,

míglen teljesen betetőződik Jézus Krisztus életében és szolgálatában.

A Biblia története,

amint elbeszéli üdvösségünk történetét,

több szakaszra osztható fel.

Ebben a tanulmányban a bibliai történetet 12 szakaszra osztottuk az alábbi táblázat szerint.

Az alábbiakban röviden összefoglaljuk mindegyik korszak eseményeit és jellegzetességét.

Ebben a szakaszban a Biblia bemutatja a világmindenség,

a föld és az emberek teremtését.

Isten az embert jónak és bűnnélkülinek teremtette azért,

hogy vele boldog közösségben éljen.

A közösségnek a boldogságát a bűn bejövetele szakította meg,

amikor az ember bűnbe esett,

mert engedetlen lett Istennel szemben.

A bűn miatt az embernek el kellett hagynia az Éden-kertet,

ahol addig boldogan élt.

Ezután megismerkedünk néhány emberi generáció rövid leírásával,

a történelem,

a civilizáció,

az ipar,

a művészetek,

népek stb.

kezdetével is.

Mivel a bűn elhatalmasodott a földön,

ezért Isten kétszer is ítéletet tart az emberiség felett:

az egyik az özönvíz volt Nóé idejében,

a másik pedig a Bábel tornyánál gyakorolt ítélet.

A kezdeti időszak 1Móz 1-11 fejezetekben van leírva.

A pátriárkák,

más szóval az ősatyák kora,

Izráel népének a kezdetét mutatja be.

Isten kiválasztja Ábrahámot,

hogy adjon neki egy országot,

hogy nagy néppé tegye,

és egy olyan örököst adjon neki,

aki által áldást nyer a föld minden népe (1Móz 18,18).

Ábrahám közvetlen utódja Izsák,

az ő fia;

de legfőképpen az Úr Jézus Krisztus,

a Megváltó,

aki szintén Ábrahám leszármazottja lesz.

Mivel Istennek ezt az ígéretét Ábrahám elhitte,

és bízott annak beteljesülésében,

ezért Isten barátja és a hívők atyja lett.

Ábrahám hite sok próba között erősödött meg.

Ábrahám utódai a következők:

Ábrahám fia Izsák,

Izsák fia Ézsau és Jákób,

Jákóbnak 12 fia volt.

Ezeket az embereket nevezzük pátriárkáknak,

vagyis ősatyáknak.

Az ősatyák élete be van mutatva az 1Móz 12-50 fejezetekben.

Itt láthatjuk az ő tanulságos életüket:

hitüket,

győzelmeiket,

elesésüket és bűneiket egyaránt.

Kiemelkedő szerepet kap József története,

aki a Jákób egyik fia volt.

Testvérei árulása következtében Egyiptomba jut,

de mivel Isten vele volt,

ezért nagy tisztségre tett szert,

és így megmenthette Jákób családját az éhség idején,

ami Kánaánban volt.

József idejében költözik Jákób családja Egyiptomba:

akkor hetvenen voltak.

Négyszázötven év alatt nagyon megsokasodik Izráel népe.

Mózes innen vezeti ki később őket.

Egyiptomban a zsidó nép megszaporodik és nagy néppé lesz.

Az egyiptomi fáraók azonban rabszolgákként kezelik,

keményen dolgoztatják őket.

Arra is kísérletet tesznek,

hogy kiirtsák a zsidókat.

Amikor Istenhez kiáltanak,

akkor ő elküldi Mózest,

hogy kiszabadítsa a népet.

A fáraó csak azután engedi el őket,

miután Isten 10 csapást mér az egyiptomiakra.

A kivonulás után csodálatos módon átkelnek a Veres-tengeren,

majd negyven évig a pusztában vándorolnak,

csak azután mennek be a Kánaán földjére,

abba az országba,

amit Isten már korábban megígért Ábrahámnak.

Kánaán felé Isten a pusztán át vezette őket,

és gondot viselt róluk az úton.

De a vándorlás alatt ismételten nyilvánvaló lett,

hogy a nép szíve távol van az Úrtól,

és nem bíznak benne.

A pusztai vándorlás kiemelkedő mozzanata a Törvény átvétele a Sínai-hegynél és a szövetség megkötése Izráel népével.

Ezt a szövetséget ószövetségnek,

vagyis régi szövetségnek nevezzük,

mert ez után Isten egy újabb szövetséget köt,

de most már az egész emberiséggel,

az Úr Jézus Krisztus által.

Mózes negyven napig volt fenn a Sínai-hegyen Isten jelenlétében,

ahol átvette tőle a Törvényt,

ami a nép vallási,

erkölcsi és szociális életére vonatkozott.

Az erkölcsi törvények legkiemelkedőbb része a Tízparancsolat (2Móz 20,1-17),

amit az Úr Jézus újra megerősített és elmélyített.

(Lásd Mt 5,17-48)

Ezt a korszakot a 2Móz,

3Móz,

4Móz és 5Móz könyvek írják le.

Mózes meghalt mielőtt bevezethette volna a népet Kánaán földjére.

Utána Józsué,

Mózes korábbi segédje által vezette az Úr a népet,

és vitte be Kánaánba.

Józsué vezetésével a nép átkelt a Jordánon,

aminek a folyását Isten csodálatos módon visszatartotta,

amíg a nép átvonult.

Az átvonulás után a nép sorra legyőzte a kánaánitákat,

és elfoglalta városaikat.

A hódító harc több éven keresztül folyt.

Miután meghódították az egész országot,

sorsvetéssel elosztották a területeket az Izráel népét alkotó 12 törzs között.

Józsué halála után Izráel népét bírók irányították.

Ezeket Isten hívta el a szolgálatra,

hogy a népet megszabadítsák az ellenségtől és vezetőik legyenek.

A bírák korában a nép lelkiállapota nagyon hullámzó volt.

Elhajoltak Istentől,

ezért Isten megengedte,

hogy az ellenség leigázza őket.

Amikor az ellenség igája túl nehéz volt már,

akkor a nép bűnbánatot tartott.

Az Úr egy szabadító bírót küldött nekik,

de a szabadulás után a nép hamarosan ismét elhajolt az Úrtól.

Többször megfigyelhető ez a körforgás a nép lelkületében.

A honfoglalást és a bírák korát a Józsué és a Bírák könyve,

valamint a 1Sám 1-7 fejezetei írják le.

Ruth története is a bírák korában játszódik.

Sámuel idejében,

aki Izráel utolsó bírája volt,

a nép királyt akart választani.

Isten megengedte a népnek,

hogy királyuk legyen,

de figyelmeztette őket,

hogy a királyok el fogják nyomni,

és félre fogják vezetni a népet (1Sám 8,9-22).

Ezt a korszakot azért nevezzük az egységes királyság korszakának,

mert az egész nép egy királyságban,

egy országban élt,

és egy király uralkodott az egész nép fölött.

Izráel első királya Saul volt.

Isten őt választotta,

mert bátor,

de szerény ember volt.

Uralkodását jól kezdte,

de hamar elhajolt Istentől,

mert egy alkalommal hitetlenül és önkényesen mutatott be áldozatot.

Ekkor Isten elhatározta,

hogy más királyt választ.

Ez Dávid volt,

az Isai fia,

akit szintén Sámuel kent királlyá,

akárcsak korábban Sault.

Dávid királlyá kenése még Saul életében történt.

Dávid a Saul udvarába került,

de Saul féltékenykedett rá,

ezért több éven keresztül üldözte őt.

Dávid soha nem támadt Saul ellen,

hogy ő maga foglalja el a trónt,

pedig többször is alkalma lett volna megölni Sault.

Miután Saul egy csatában meghalt,

Dávid lett a király.

Egy ideig csak Hebronban uralkodott,

majd az egész Izráelen.

Dávid Isten hűséges szolgája volt,

az ő idejében megalapozódott a zsidó királyság.

Legyőzi Izráel ellenségeit,

és eléri,

hogy élete végére béke legyen az országban,

és hogy a szomszédjai is elismerjék az ország erejét.

Élete vége felé terveket készít egy templom építésére,

de Isten nem engedi meg neki;

azt mondja,

hogy majd a fia fogja azt megtenni helyette.

Izrael harmadik királya Dávid fia,

Salamon volt.

Gazdag országot vett át apjától,

amit tovább fejlesztett,

úgyhogy messze vidékre híre ment Salamon gazdagságának és erejének.

Uralkodása elején bölcsességet kért Istentől a kormányzáshoz.

Mivel nem kért gazdagságot,

Isten megadta a kért bölcsességet,

de gazdagságot is adott neki.

Nagyon gazdag és hatalmas lett.

Ekkor elhajolt Istentől és a gazdagságában,

politikai és hadi erejében bízott.

Politikai házasságokat is kötött,

így az idegen országból hozott feleségek elfordították a szívét Istentől és bálványimádó lett.

A fényűzésben és az érzéki örömökben kereste boldogságát (Lásd a Prédikátor könyvét);

háromszáz felesége és hétszáz ágyasa volt,

sok arany,

ezüst,

drágakő,

nemes fa,

és más fényűzési cikk volt a birtokában.

Ezt a korszakot a következő könyvekben találjuk leírva:

1Sám 9-31 fejezetek,

2Sám,

1Kir 1-11 fejezetek,

1Krón 1-29 fejezetek és 2Krón 1-9 fejezetek.

Salamon uralkodása nagy elnyomást jelentett a köznép számára.

Amikor Salamon meghalt,

fia,

Roboám lépett trónra.

Ekkor a nép kérte,

hogy az adózásban legyen elnézőbb,

mint az apja,

mert a nép már nagyon elszegényedett.

Roboám nem hajlott a kérésre,

és azt mondta,

hogy folytatni fogja apja adózási politikáját.

Ekkor tíz és fél törzs Jeroboám vezetésével elszakadt Roboámtól és új királyságot alapított.

Az országrészt,

ami fölött Roboám uralkodott,

Júdának,

ami fölött pedig Jeroboám uralkodott,

Izráelnek hívták.

Júda,

Jeruzsálem fővárossal,

délen;

Izráel,

Samária fővárossal,

északon terült el.

Izráelt a fővárosáról Samáriának is nevezték.

Jeroboám,

Izráel első királya bálványimádásra vitte a népet.

„Jeroboám tévelygése” az volt,

hogy más istentiszteleti helyet,

más papságot és más szertartásokat vezetett be,

nem azokat,

amiket Isten kijelentett és megparancsolt.

Izráel minden királya bálványimádó volt és a nép is velük együtt.

Ezért Isten megbüntette őket:

Kr.

e.

722-ben az asszírok elfoglalták az országot és a népet fogságba vitték.

Innen soha nem tértek vissza,

hanem szétszóródtak a környező népek között.

Júdában Roboám után vegyesen következtek istenfélő és bálványimádó királyok.

Tovább fennmaradt,

mint Izráel,

de mivel Júda népe és királyai is vétkeztek,

Isten megengedte – nevelő céllal –,

hogy a babilóniaiak leigázzák az országot és fogságba vigyék a népet.

Ez Kr.

e.

606 és 587 között történt,

amikor Jeruzsálemet és a templomot is lerombolták.

Ennek a korszaknak a leírását a következő könyvekben találjuk leírva:

1Kir 12-22 fejezetek,

2Kir teljes könyv,

2Krón 10-36 fejezetek.

Júda népe számára a babiloni fogság azt jelentette,

hogy hetven évig hazájuktól távol,

Babilóniában kellett élniük,

száműzetésben.

Ez a megalázkodásnak és a megtérésnek az idejét jelentette a nép számára.

A fogságban élő népet az Úr a prófétáin keresztül bátorította (Lásd Ezékiel próféta szolgálatát.).

Voltak közöttük olyanok is,

akik magas tisztségekbe jutottak,

mint például Dániel és három társa,

Nehémiás és Eszter.

A fogság alatt,

mivel nem volt templom,

ahol a nép imádkozhatott volna,

kezdett kialakulni a törvény tanulmányozásának szokása,

és kezdtek megjelenni az írástudók,

mint például Ezsdrás.

A babiloni fogság idejével a következő könyvek foglalkoznak:

Dániel,

Eszter és Ezékiel könyve.

A babiloni fogság az után ért véget,

hogy a Babiloni Birodalmat elfoglalták a médek és perzsák.

Círus,

perzsa király rendeletére a zsidók visszatértek országukba Kr.

e.

538-ban.

Ez egy nehéz korszak volt,

mert a nép szegény volt,

kevesen voltak,

és a szomszédok (samáriaiak) ellenségesen viselkedtek velük.

Zerubbábel volt a helytartó,

Jésúa pedig a főpap.

Jeruzsálem városfalának felépítésében,

amit korábban a babilóniaiak romboltak le,

Nehémiás segített.

Ebben az időben a nép között lelki ébredés volt,

amikor a nép elhatározta,

hogy szakít hitetlen és megalkuvó életével,

és csak az Urat fogja szolgálni.

A lelki ébredésben Ezsdrás írástudónak jelentős szerepe volt.

Haggeus és Zakariás próféták ebben a korszakban szolgáltak,

bátorítva és intve Isten népét.

A fogság utáni korról a következő könyvekben van szó:

Ezsdrás,

Nehémiás,

Haggeus és Zakariás.

A Biblia nem tudósít bennünket erről az időszakról,

azért is nevezzük a szövetségek közötti korszaknak.

A történelemből tudjuk,

hogy ebben az időszakban a zsidók lakta terület felváltva különböző hatalmak uralma alá került.

Először a görögök,

majd a rómaiak terjesztették ki fennhatóságukat Izráel fölé.

Úgy a görögök,

mint a rómaiak erős kulturális hatást gyakoroltak a zsidóságra,

hogy vallásukat és szokásaikat feladják.

Mivel a zsidók ragaszkodtak vallásukhoz,

az idegen elnyomás felkeltette a zsidó nemzeti érzelmeket és ellenálló háborúkba torkollt.

Ezek közül a legnevezetesebb volt a makkabeus felkelés.

A szövetségek közötti korban a zsidók kezdtek zsinagógákat építeni.

Minden településen építettek zsinagógát,

ami vallási és oktatási központ volt,

ahol a törvényt tanították és magyarázták.

Jelentős volt ebben a korban a zsidók elvándorlásának megerősödése.

Letelepedtek a római birodalom szinte minden nagyvárosában,

és zárt közösségeket hoztak létre.

A nemzeti érzelem megerősödött,

egyre erőteljesebben jelentkezett a messiásvárás a zsidók között.

Olyan Messiást vártak,

aki megszabadítja őket az idegen elnyomástól.

Jézus születésével megkezdődik az újszövetség.

Az evangéliumok leírják születését,

munkásságát,

halálát és feltámadását.

Jézus Krisztus az Istentől megígért Megváltó (Messiás) volt,

aki életét adta,

hogy üdvözítsen bennünket.

Jézus az Ószövetséget új megvilágításban értelmezte,

magáról azt tanította,

hogy ő Isten Fia.

Hatalma volt arra,

hogy megbocsássa a bűnt és új életet adjon az embereknek.

Általa lett nyilvánvaló Isten szeretete a bűnös emberek felé.

Jézus Krisztus tanítványokat gyűjtött maga köré.

Ezeket tanította igehirdetéssel és életének példájával.

A tanítványok tanúi voltak mindannak,

amit Jézus tett és tanított.

Különösen fontos volt,

hogy ők tanúi voltak halálának és feltámadásának.

Mivel Jézus elküldte őket,

hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek,

feltámadása után ezt a tanítványok meg is tették.

Így alakult meg az első gyülekezet.

Jézus Krisztus élete a négy evangéliumban van megírva számunkra.

A gyülekezet kora az Úr Jézus Krisztus mennybemenetele után kezdődött,

vagyis az első pünkösdtől tart napjainkig;

és egészen addig tart még,

amíg Jézus újra el nem jön.

Az Úr Jézus Krisztus feltámadása után ötven nappal a Szentlélek eljött erre a földre,

hogy a tanítványokkal legyen,

bennük éljen,

és erőt adjon nekik az igehirdetés szolgálatára (ApCsel 1,8).

A tanítványok valóban felbátorodtak ezután,

és a sok üldözés ellenére is hirdették az Úr Jézust,

mint Szabadítót és Megváltót.

Az apostolok cselekedeteiről szóló könyv ennek a szolgálatnak a kezdeteiről tudósít.

Elmondja,

hogyan alakult meg a gyülekezet Jeruzsálemben,

majd hogyan terjedt az evangélium Júdeában,

Samáriában és szerte a világon.

A 12 tanítvány szolgálatából csak a Péterét mondja el,

majd Pál apostolét,

aki egészen Rómáig is eljut evangelizációs útja során.

A többi tanítvány munkájáról,

és arról,

hogyan terjedt a Jézus Krisztusba vetett hit szerte a világon,

a történelemből és napjaink híradásaiból tudunk.

A gyülekezet koráról szólnak Az apostolok cselekedetei és az Újszövetség levelei.

A végidők a mostani kor végét jelentik.

Jézus Krisztus visszajövetele,

az utolsó ítélet,

majd a világmindenség megújítása fog történni ebben a korban.

Ezeket a dolgokat az Úr Jézus Krisztus előre kijelentette.

A végidőkben fog teljesen beteljesedni Jézus Krisztus megváltási munkája.

Boldog reménységgel várjuk ennek a kornak végét és az örökkévalóságot,

amikor,

mint tanítványai,

vele együtt lehetünk örök dicsőségben.